|
Hirtelen bevillanó, nem tudni, honnan jövő elhatározásomat, mely szerint a vakok színházáról készítek filmet, rögvest tett követte. Az interneten rátaláltam a Vakrepülés Színjátszó Egyesület honlapjára, és egy e-mail címre. E-mailemre egy vidám hangvételű válasz érkezett: várnak szeretettel Budapesten, az Akácos Udvarban a következő, vasárnap reggeli próbára. De azért még hívjam fel Mészáros Ferencet. Megtettem. Ekkor derült ki, hogy az e-mail írója egy vak fiú, a telefon másik végén pedig egy látó, de a filmemből mindenképpen kimaradni akaró segítő áll.
A következő vasárnap felkerekedtem, de bevallom, a 3 órás vonatút alatt százszor, százezerszer megbántam, hogy ebbe a kemény fába vágtam a fejszémet. „Sokkal jobb lenne folytatni az eddigi strucc-politikát, amit nem látok, az nincs, miért nem választottam valami könyvtárban-üldögélős szakdolgozat-témát…?” ilyeneken gondolkodtam.
Megérkezett a vonat. Esős pesti reggel. Ocsmány. A szívem majd’ kiugrik, gyomorideg. Akácos Udvar- de szép neve van. Vajon ŐK tudják, milyen szép virág az akác? Lemegyek a pincébe, ahová a portás irányított. Ideges beszélgetés Mészáros Ferenccel, aki tegeződést ajánl. Már jobb. „Sziasztok!” Hú, de durva, hogy kezdjem…: „bocs, de szakdolgozhatok belőletek?” Haha. Valahogy finoman vázoltam a kérésemet… Arra a beszélgetésre viszont azóta sem szeretek gondolni, borzasztó feszélyezetten éreztem magam. Pillét, azaz Pál Zsoltot, az e-mail íróját rögtön kiszúrtam a körben ülő tíz emberből. Élénk, laza, „gyere-ülj-le-közénk” típusú srác. Oldódom. Kicsit csak, mert Big Brother-es érzésem van mindvégig: „ezek az emberek itt mind engem néznek, de mit néznek, LÁTNAK, csak titkolják!”
Következő sokk: egyik előkap egy mobilt. Na, milyen speckó mobil lehet az?-gondoltam. Semmi, ugyanolyan, mint a „miénk”. Jajj, hát persze, hogy ugyanolyan, miért lenne más? –dorgálom magam. Az olvasópróba folyik, három új lánynak tanítják a szöveget. Egyik régi tagjuk ugyanis váratlanul meghalt egy hónappal azelőtt, a jelen lévő, Leona nevű lány pedig a látó férjével hamarosan kisbabát szeretne. A férje egyébként látó, itt van a teremben. „Úristen, itt valaki mégis LÁT?”-gondoltam magamban, és megállapodott a szemem egy magas srácon. Ő az. Jézusom, akkor ő most végig látta, hogy én titokban mindenki megbámulok? Borzasztó. Már mindegy.
Kiválasztottam a kedvencemet közülük: Kriszta, aki a legvadabb poénokat nyomja, nagyon ismerős. Igen, persze, szerepelt a Vakvagányok című filmben. De szép!
Megérkezik egy látó fiú, ő írja a darabokat a vakoknak. „De fáradtnak látszol!”-mondja Kriszta, bennem ütő megáll, mi az, hogy fáradtnak látszol, akkor mégis lát, vagy mi? Nem, nem, csak hát szoktak ilyen szavakat is a szájukra venni, jövök rá rögtön, mert a következő fél órában még vagy három hasonló meglepetés ér: „tegnap láttam egy filmet, nem láttam a mappámat, hol lehet…” és hasonlók. Egyik ámulatból esek a másikba, egyre inkább beléjük szeretek, de még mindig nem viselkedem természetesen, mert erre valahogy képtelen vagyok.
Folytatódik a próba, arról szól a darab, hogy egy vak fiú elmegy Görögországba, és a vak barátnője egy társsal elindul a keresésére. Az egész darab totális sötétségben fog zajlani, és a látó nézők csak illatokat fognak érezni, és hangokat fognak hallani- a tenger morajlását, illatát, az első sorokban ülőket még le is fogja fröcskölni a víz… A próba lassan megy, egy csomó dolgot végig kell beszélniük, alaposan, szájbarágósan, Kriszta pedig dirigál, kemény a csaj, de legalábbis határozott. Dél körül a többiek elmennek haza, készülődnek, hol a bot, a táska, melyik kabát az enyém…? Ketten beszélnek el egymás mellett: „nem láttad a mappámat?” „Nem, de mindjárt hívok egy látót, jó?” Én húsz centire állok tőlük, földbe gyökerezett lábakkal. Bután kinyögöm: „itt van, tessék!” Judit a hang felé fordul, és, mint aki látja, határozottan rámarkol a mappára, kikapja a kezemből, és már megy is. Nem tudok mit kezdeni ezzel a szituval, egyedül maradok. Egy percig.
Aztán a színpadhoz megyek, mert Kriszta, Csaba és Leona még elpróbálja a dalokat. Na, halljuk! Biztos szép lesz. Nem az. Hanem gyönyörű. Tökéletes, tiszta. Elénekelik a Vakvagányok betétdalát, ekkor esik le, hogy a filmben is Kriszta énekli ezt. Felcsendül a „Tiltott szerelem” című egykori sláger, és ami egykor annyira gagyi volt, hogy rosszul lettem, amikor meghallottam, ez a dal most valahogy értelmet nyert, és jött a gombóc is. De lenyeltem.
Ez a találkozás pont nem arról szólt, hogy Isten igazságtalanul megbüntetett néhány ártatlan embert. Hanem arról szólt, hogy Isten olyan irigyelnivaló erőt és életszeretetet adott néhány embernek, amely számunkra felfoghatatlan. Kifut a vonat a Keletiből. Esős pesti délután. Szép.
Következő utamat Pestre már könnyebb szívvel tettem meg. Tudtam, mire számíthatok, kikkel találkozom, sőt egy érdekes programra is hivatalos voltam: egy „áramszünetre”. Az egyesület tagjai látókat visznek le az alagsorba, oda, ahol próbálni szoktak, és a teljes sötétségben lehet enni, inni, táncolni, játszani, két órával később pedig felgyújtják a villanyt, és mindenki láthatja, hol töltötte az estéjét valójában.
Butaság lenne nem megörökíteni ezt az eseményt, gondoltam magamban, vittem hát egy minidiscet, amelynek persze le kellett ragasztanom a ledlámpáját, ezt Pille a lelkemre kötötte egy e-mailben, hiszen a kis lámpa, mint ahogy az összes mobiltelefon is, szinte fáklyaként világítana lent a sötétben.
A tömeg egy fél óra alatt nőtt kb. százfősre, alig hittem a szememnek! Az előtérben, vagyis még a világosban egy fiú és egy lány kínálgatta próbára a különböző fura alakú szemüvegeit, amelyekkel lehet szimulálni a teljes vakságot, a csőlátást, a cukorbetegség okozta folt-látást és minden borzalmat, amiről még csak nem is hallottam. Na, még egy ilyen perverz játékot…!- gondoltam magamban. Hát ki akarja kipróbálni azt, milyen érzés vaknak lenni? Például azok, akik vakokat fognak tanítani- válaszolta kérdés nélkül a lány. Szóval a gyógypedagógusok így tanulják meg, milyen az egyes gyerekek látóképessége, így tudnak „belebújni a bőrükbe”.
Továbbmenve, egy kis asztalon egy csomó kis gyöngyből készült állatkát pillantottam meg: Micimackó, Malacka, méhecske, teve, róka és társai. „Kriszta csinálta”-lép hozzám Mészáros Ferenc-„megmondom neki, melyik dobozban milyen színű gyöngy van, és az alapján megcsinálja ezeket a figurákat.” Nézegettem őket. A legszebb egy malacka volt. A tarkóján egy szem aranyszínű gyöngy. Egy szem arany. Az az egy átesett a rózsaszínek közé... A figurák annyiba kerültek, amennyit a látogató adni akart értük. A kérés csak annyi volt, hogy az alapanyag árát fussa.
Újdonsült vak barátaim hamarosan egyenként megjelentek a pince ajtajában, és hat összekapaszkodott látó embert húztak be a vak sötétbe, amely egy pillanat alatt nyelte el őket. Ó, nem lesz itt gond, nyugtáztam kintről a helyzetet, hiszen én már jártam lent, tudom, mi hol van, nincs az útban semmi. Majd követem a falat!- döntöttem el végül.
Nem így történt. Előttem és mögöttem is egy-egy ember kapaszkodott belém, anya és lánya, akik kb. 5 percen belül „leszakadtak rólam”, bár külön kértek mindenkit, hogy ne engedje el a társait. Szerencsémre rátapintottam Pillére, aki egy mikrofonnal a kezében vezette a csokievő versenyt. Valaki a kezembe nyomott egy csokit, amit sikeresen kibontottam, és elkezdtem eszegetni. Nem tudom, ki nyert, mert akkora volt a kavarodás, de a csoki finom volt.
Páran rámarkoltak a mikrofonomra, és ujjongtak, hogy végre megtalálták a műsorvezetőt, Pillét, de ki kellett ábrándítanom őket. További vak tapogatózás, annyi női mellet érintettem meg ezen az estén, mint még soha ezelőtt. Ez abban a pillanatban nem volt annyira vicces. Sőt. Egyre jobban kiborultam, egyik kezemben a MD és a mikrofon, a másikkal esetlen tapogatózás. Néha csak felvillant egy-egy mobil, de inkább zavaró volt, mint segítő. Nem tudtam, hol vagyok. De tényleg. Annyit sem, hogy vajon egy méteren mocorgok, vagy haladok valahová. Tájékozódó képességemet teljesen elvesztve már nem tartottam könnyűnek a „pályát”, sem jónak a „bulit”.
Valakit megint megfogtam. „Hello- mondtam- erre van a kijárat?” „Nem, ez a büfé. Mit adhatok?” Nem hiszem el, még a büfé is sötétben van? Igen, és csak fémpénzzel lehet fizetni, azt ismerik fel a vakok. Hát, nem ittam semmit, nem voltam szomjas, hacsak a légszomj nem számit annak. Ideges lettem, szabályszerűen agresszív, még én is megijedtem magamtól. Ki akarok menni! Most! Előttem Judit állt, az a lány, aki első alkalommal kikapta kezemből a mappáját. „Szia, Judit, tudsz nekem segíteni?” -kérdeztem én, és azon vettem észre magam, hogy simogatom az arcát és a haját, hogy megállapítsam, vajon tényleg ő az? „Ki tudsz engem vinni?” „Nem, nekem itt kell lennem, itt lehet ugyanis Braille-írással névjegykártyát csinálni. Nem akarod kipróbálni?” Nem akartam. Így Judit hívta Csabát. Csaba, vidd ki ezt a lányt- kérte Judit. Elindultunk. Olyan puha és finom kezet még nem éreztem soha, mint a Csabáé. Vagy csak még soha nem fogtam meg senki kezét, csak a tapintásra és semmi másra nem figyelve, és még soha nem szorultam rá ennyire senkire? Nem tudom. De kijutottam. Fellélegeztem. Akkor vettem észre, hogy a MD még mindig a kezemben van, megy, veszi az én kínlódásomat, a segélykérésemet. Elzártam rögtön, és, szégyellem ugyan, de nem hallgattam meg. Azóta sem.
A kudarc elkeserített, biztattak, hogy menjek vissza, de nem mertem. Hányingeremet visszanyelve rápillantottam az órámra: csupán 35 percet voltam lent…
Szerencsére rövidesen indult a vonatom, így még a villanygyújtás előtt eljöhettem. E-mailben bocsánatot kértem, de nem tudom megfogalmazni, miért is kértem bocsánatot.
Ha valakivel beszélgetek, azt én egy nagyon intim dolognak tartom. Még akkor is, ha egy készülő film interjújáról van szó, amit később –tudom jól- egy pár ember meg fog nézni. Ezért az egyért nem szeretem a televíziós műfajt: találnom kell egy olyan operatőrt ugyanis, aki számomra semleges, akinek a jelenlétét képes vagyok „megszüntetni” magamban. A másik módszer, amit ennél a filmnél is néhányszor alkalmaztam, hogy én magam voltam az operatőr. Ez kriminális képeket és nagyszerű beszélgetéseket eredményezett, nem tudom, mi hát a jobb...
Csak néhány hónap után mertem kamerát ragadni, mikor már megszoktam őket, furcsa a szó, de igen, meg kellett küzdenem azért, hogy velük tudjak dolgozni vagy gondolkozni. Fokozatosan csökkent a félelmem, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Ezt ők is észrevehették, mert Kriszta rá is kérdezett, hogy mikortól nem féltem már... Hát, akkortól, amikortól egy beszélgetés alatt már végig rájuk tudtam nézni és figyelni minden mozdulatukat, vagy amikor rájöttem, hogy ha azt mondom, „ilyen pici a kamerám”, az nekik nem jelent semmit, vagy az, hogy „itt” vagy „ott”, meg „amott”. Így kezdtem el megmutatni nekik a dolgokat: a „kis kamerámra” rátettem egyikük kezét, nem vette vissza, hanem „megismerkedett” a felvevővel. Másik alkalommal meg csak kinyújtottam a kezem és csettintettem egyet: „igen, ott áll a kamera, és én meg itt vagyok, amint hallod.”
Persze, őket egyáltalán nem érdekelte a kamera. Ugyanúgy csináltak mindent, mint ha ott sem lettem volna. Az első interjú is zökkenőmentes volt: Leona már profi média-szakembernek számit, nemrég végzett el egy média-tanfolyamot, és most egy hangjátékon dolgozik. Beszélt az életéről, arról, hogy hamarosan, ha a diplomája is meglesz, szeretne gyermeket vállalni párjával, és így valószínűleg el kell hagynia a színházát. Ezért tanította meg szerepére Juditot, hogy méltó utánpótlása legyen. Alapvető, - már boncolgatott- félelmemre jellemző, hogy azt, hogy ki mikor vakult meg, ki született vakon, meg sem mertem kérdezni. Így futhattam bele a következő kérdésbe: Leona, te jártál már látók színházában? Igen, -jött a válasz- látós koromban sokat jártam színházba...
Az előadás és az interjú után beszélgettünk még egy jót. A többi között a Vakvagányok című filmről, amelyben Kriszta is játszott, és amelyben minden szereplőt leszinkronizáltak –magyarról magyarra- megfosztva őket attól az élménytől, hogy „megláthassák” magukat a mozivásznon. „Semmi baj -mondta Kriszta,- ezt természetes, ha csak így lehet eladni a filmet, akkor ezt kell tenni. Túl sok már ez a beletörődés, túl sok a józanság ebben a fiatal lányban.
A metróra várva megláttam egy vakvezető kutyát, és felbátorodtam, hogy megkérdezzem, miért nincs kutyája Krisztának. Az, -derült ki,- csak annak kell, aki bizonytalanul közlekedik. Rájöttem, ezzel nem szereztem jó pontot nála, de érthető is. Kriszta hihetetlenül jól érzékeli a távokat, profin közlekedik, nemhogy kutyára, még látó ember segítségére sem szorul rá.
Befordulva az Akácfa utcába, tudja, a Kiscsülök (iszonyatosan lepukkant kocsma) lábtörlőjétől már csak két bádog- és egy fakapu, és megérkezett az Akácos Udvarba, a próbára.
Egy áprilisi napon került sor filmem bemutatására, az előadások helyszínén, az Akácos Udvarban. A főváros felé vezető több mint kétórás út alatt számtalan félelmet jött elő, annyira aggódtam, hogy mit fognak szólni a vetítés végén, mintha csak az életem múlna rajta.
Megérkeztem a helyszínre, ahol néhány unatkozó idős ember úgy döntött, csatlakozik hozzánk egy mozi erejéig. Ám legyen. Néhány szóval bemutattam magam, a filmet, a készítés körülményeit, külön megköszöntem Krisztának, hogy filmzenét írt alkotásomhoz. És megkezdődött.
Vak barátaim egy kerek asztal köré telepedtek. Csaba háttal a vászonnak. Csak a szívem szomorodott el nagyon…
Közben levegőt sem mertem venni, őket figyeltem, valami reakciót, de semmi, csak néhol nevetés, és lehajtott fejek. És aztán egyre komorabb hangulat, és a végén maradt a csönd. Feri, aki látta, láthatta is a filmet, csak átölelt, adott két puszit, és azt mondta: ez rendben lesz!
Csaba elsírta magát, én meg csak ordítottam belül: nem, hát én nem ezt akartam, hé! Csak annyit mondott: nagyon rossz, amikor az ember nyomorúsága elé tükröt tart valaki.
Tibor lát. Még lát. Ez azt jelenti, hogy talán egyszer neki is szüksége lesz arra a fehér… De ne is beszéljünk erről. A lényeg, hogy nagyon közelről nézve még tudta követni a film vizuális történéseit is. A végén is csak így fogalmazott: hát, ez egy látó számára nagyon „ütős” lesz! (A gyengénlátókat, mint ahogyan a dolgozatomban is írtam, a vakok látónak, a látók vaknak tartják, különösen nehéz hát helyzetük, és szerintem ebben az egy mondatban ez tökéletesen ki is ütközött.)
Csaba kért egy példányt a filmből, hogy a családja is megnézhesse azt a filmet, amelyben ő szerepelt. Soha nem készült még felvétel a Vakrepülés színjátszó társulatról. Egyszer egy kereskedelmi csatorna akart róluk csinálni egy anyagot-„ infrakamerával, a sötétben. Elutasították. „Nem erről szól a dolog, nem a szenzációról” -magyarázták nekem elutasításuk okát. Az elején még csodálkoztam ezen a konokságon, most, hogy ismerem őket, tökéletesen megértem. Mert értem, hogy miről szól a dolog, értem, érteni vélem őket.
Ha szabad így fogalmaznom, Isten különös ajándékának tartom, hogy megismerkedhettem velük.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
